5. rész

"Talán Mark lesz az, aki miatt mindenki megkedvel? Az biztos, hogy neki köszönhetem, hogy a félreértés tisztázódott.." "a félreértés tisztázódott.. tisztázódott.." Biztos?

Hazaértem a suliból, nem hagyott nyugodni ez a gondolat. Ha mindezt Marknak köszönhetem akkor meg kellene neki mondanom, de ő most nem emlékszik semmire. Nehéz...

*álom*
Az iskolapadban ülök. Egyszer csak mindenki körém gyűlik és autogramot akar tőlem kérni. Ez már megtörtént nem?! Egyszer csak mindez eltűnik. Mark lép oda, akinek otthon kellene feküdnie, mert megint elfelejtett mindent. Odalép, megfogja a kezem és mélyen a szemembe néz. "Page, mindig is emlékeztem arra, hogy te vagy az unokatestvérem, és mindenre emlékezni fogok innentől kezdve. Meggyógyultam! " Ez sajnos nem történhet meg. Ez az amnézia már nem gyógyítható. Szép lenne..

*reggel*

Reggel Olly Murs keltett fel. Azaz csak a zenéje. Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem nagy nehezen. Nem voltam teljesen jól, ez a hetente felejtés ronccsá tesz. Nyakamba tekertem ma egy sálat is, ez kiváló célt fog szolgálni arra, hogy belebújhassak a szünetekbe és gondolkodhassak. Lassan a saját életemet kellene alakítanom, de nem tehetem ameddig ez a helyzet nálunk.
- Jó reggelt Anyuci! - köszöntem anyának korán reggel, aki a szendvicsemet csinálta.
A müzlim már az asztalon várt, de nem volt hozzá kedvem. Nem volt étvágyam.
- Szia szépségem! Itt a müzlid és a szendvicsek is mindjárt készen vannak.
- Kösz anyu, de ma nem kívánom a müzlit, ma semmit sem kívánok..
- Mi a baj?
- Tudod anya.. Nehéz ez a dolog. Hétről hétre..
- Igen, tudom.. Nekem is nagyon nehéz. Gondold el Suzynak milyen nehéz lehet.
- Igen, sajnálom is. Suli előtt meglátogatom gyorsan.
- Okés menj! Itt a szendvicsed. PAGEEEE!! - de már kimentem az ajtón és az utcán siettem Markékhoz. Azt mégsem tehetem meg, hogy az egész dolog ne érdekeljen, hisz családtag. Pedig néha könnyebb lenne, de nem érezném akkor se jól magam.
- Jó reggelt Suzy! - nyitotta ki az ajtót Suzy és azonnal rá is köszöntem. - Hogy vagy?
- Hát, hogy hogy vagyok? Nem jól.. Nehéz ez az egész dolog. Egyedül nagyon.
- Hát Mark apja?
- Elutazott..
- Miért?
- Neki is nehéz volt ez az egész, és úgy döntött elutazik kis időre, elintézi a munkaügyeit nyugodtan.
- Ja értem. Szerettem volna tudni, hogy hogy vagy. De már megyek is a suliba. Viszlát!
- Szia Page.
A buszt várva csak zenét tudtam hallgatni, még volt 20 percem mire jött.. De nem akartam tovább zavarni. Egyszer csak valaki megfogja a vállam. Megfordulok Mark az.
- Szia ne haragudj meg tudnád nekem mondani mennyi az idő? - nézett rám, nem ismert meg..
- Persze, 7 óra 2 perc.
- Köszi szépen - fordult el és folytatta mindennapjait. Neki mindig újraismétlődnek azok a napok, mindig ugyanarról a napról kezdi a hetet, vagy a pár napot. Nagyon rossz..
Az iskolában leültem a helyemre, semmi különös nem történt. A folyosón ugyanúgy furcsán néztek rám. Persze, ők nem tudják mi a helyzet, elég ha az osztálytársaim tudják. De még ők sem mertek nyitni, én pedig magam alatt vagyok most mindenhez. Belebújtam a sálamba és gondolkodtam mindenen. 15 perc telhetett el mikor felkaptam a fejem és alig vártam a nap végét. Az órák kifejezetten lassan teltek, mehetnékem volt nagyon. Otthon izgatottan mentem oda anyához, aki ebéddel várt engem.
- Anya.. Nagyon sokat gondolkodtam ebben a két napban, még az álmaim is erről szólnak. Itt nem érzem jól magam. Szerintem elég idős vagyok már ahhoz, hogy egyedül lakjak.
- Egyedül? - nézett rám anya meglepetten.
- Igen, szeretnék elköltözni innen. Londonban szeretnék élni. Nincs messze innen, de mégis pont elég ahhoz, hogy új életet kezdjek. Bármikor átjöhetsz és én is sokat jövök majd. Mit gondolsz? Megengeded?

Utamra mennék! Megengeded?