22.rész

A puha párnák közt, betakarva ébredtem. Hason feküdtem, mikor kinyitottam a szemem az ablakon beszűrődő napfény miatt hunyorogva néztem rá az órára. Máris másnap reggel van? Lassan lehámoztam magamról a takarót, ami alám volt begyűrve. Anya szokta mindig így csinálni, ha betakar. Az ágy közepén térdeltem és magam elé meredtem. Tényleg megtörtént vagy csak álmodtam és még mindig csak péntek van? Rápillantottam a telefonomra, ami szombatot mutatott. A gyomrom megfeszült, de le kellett nyugodnom. A tükör felé haladva az arcomat néztem, a kisírt szemeimet, amik alatt nagy karikák voltak. Az ujjaimmal vizsgáltam meg a karikákat és a szememet, hogyan lehetne rendbe hozni. A végén nem érdekelt. Bepillantottam a vendégszobába, ahol anya aludt mélyen. Szegény, biztos nehezen tudott mozogni egyedül. Mindenféle érzés kavargott bennem. El kellene felejtenem, ahogyan mindenki akarja, vagy keressem fel, esetleg sajnáljam magam még? Itt nem én vagyok az akit sajnálni kell, hanem apa. A kanapéra leülve az álmomon gondolkoztam. Eddig fel sem tűnt, hogy miért van egy kicsivel jobb kedvem. Az álmomban apával voltam egy játszótéren. Kicsi voltam, öt éves. Ekkor még minden rendben volt, nem foglalkozott annyit a munkával. Mark mellettem hintázott és a szája fülig ért a boldogságtól. Apa minden lendületnél felém nyújtotta a kezét, hogy elkap, de mindig visszament a hinta, így sosem ért el, ezen nevettünk mindketten. A következő kép ami megjelent előttem, apa kézen fogva ment velem, de ahogy megláttam anyát a sarkon befordulni felé futottam és ő felkapott. Hárman megöleltük egymást, de engem összenyomtam középen. Ezen a gondolaton elmosolyodtam. A visszaemlékezést apró kis lábak topogása zavarta meg. Lucky ugrott az ölembe. Talán jót tenne egy séta, de ilyen állapotban nem mehetek ki. És ha felhívnám apát? Gondolkodás nélkül a telefonhoz kaptam, ami anyáé volt, és lázasan kerestem a nevét. Georg Peterson. Hívás. A hívott szám nem elérhető!, mondta egy hang. Ha tudtam volna kié a hang, meg tudtam volna fojtani, persze ez nem az ő hibája, de túlteng bennem a feszültség. A konyhába vonszolva magam főztem egy teát, hogy lenyugtasson. A hűtő felé nyúltam, akkor láttam kitűzve egy papírt rá. Kontroll szombaton 13.30. Szóval ma kellene visszamennem. Még csak reggel tíz óra fele járhatott, volt időm rendbe rakni a szemeimet. A fürdő felé igyekeztem, kezembe a meleg teával, amiből anyának is töltöttem egy pohárba, amikor megláttam fél szemmel, hogy anya felkelt és öltözködni próbál.
- Jaj anya, szóljál, segítek - mentem be hozzá azonnal.
- Köszönöm kicsim.
- Kint vár egy bögre forró tea.
Anyát felöltöztettem. Ezekre a pillanatokra elfelejtettem apát, és mindent ami vele kapcsolatos. Akkor jutott eszembe, amikor anya arcára néztem. Fájdalom ült az arcán, de nem apa miatt kifejezetten, hanem miattam, mert hallotta tegnap, hogy sírok és látta rajtam mennyire megvisel. Kikísértem anyát a konyhába, majd a fürdőbe vettem az irányt újra. Egy meleg vizes arcmosással kezdtem. Hogy mi jó a kisírt szemekre? Semmi. Nekem semmi.. Abban bíztam, hogy elmúlik fél kettőig. De ha nem, akkor nem, senkinek semmi köze nincs hozzá. Azt hiszem amellett döntöttem, hogy kipihenem ezt a dolgot és megnyugszom. Gondolkodás nélkül, leállt az agyam teljesen és csak a tükörbe néztem a saját szemembe. Semmire nem gondoltam. Ezt a pillanatot a telefonom zavarta meg.
- Halló? - szóltam bele, mint egy élőhalott.
- Page, mi van veled? - hallottam Amanda aggódó hangját.
- Semmi jó..
- Mesélj! - parancsolta. Elmeséltem neki mindent, ami a szívemet nyomta, apával kapcsolatos dolgokat, azt, hogy anya milyen szomorú és az álmomat is. Ő türelmesen hallgatta végig, oda se figyelve a telefonszámlára.
Mondott pár biztató szót, hogy nyugodjak meg és minden rendbe fog jönni, de ezek nem segítenek ilyenkor. Kinyomtam a telefont és zokogni kezdtem a mosdókagylóra támaszkodva. Nem akartam, nem szabad, de nem lehet ellene tenni. Ki kell adnom magamból és jobban leszek. A telefonom megint rezgett, a kijelzőn: apa. A szívem gyorsan dobogott és szinte összetörtem a telefont olyan erősen nyomtam rá a fogadásra.
- Apa, apa, apa! - sírtam.
- Kislányom, nyugodj meg. Azért hívlak, hogy ne aggódj miattam, minden rendben lesz, csak nem szeretnék terhet okozni neked továbbra, és tényleg a munkám miatt is haza kellett jönnöm. El fogok menni egy orvoshoz és ahogy megvannak az eredmények elküldöm neked. Kérlek kicsim ne sírj, miattam ne. Éld rendesen tovább az életed, csak látni szerettelek volna.
- Akkor tudok csak tovább lépni, ha gyakran fogsz hívni!
- Ezt megígérhetem, de a gyakran heti kétszernél nem lehet több, mert a munka..
Még beszéltünk pár szót, azután kinyomtam a telefont. Azonnal anyához mentem, akinek elmondtam, hogy hívott és mit mondott. Mindkettőnk szívéről egy kicsi kő esett le, de a nagyobb kő még mindig rajta van. A betegség.. Addig is tarthatom vele a kapcsolatot.

A mellettünk lévő utcában sétáltam mosollyal az arcomon. Furcsa, hogy máris mosolygok, de valahogy örülök annak, hogy hallottam apa hangját. Egy kislány sétált el mellettem, aki lelkesen énekelte a 1D-s fiúk számát. Elnevettem magam, de nem hallotta.
- Szia Page! - hallottam a hátam mögül a hangot. Majdnem kiugrottam a bőrömből úgy megijedtem. Egy határozott mozdulattal megpördültem és az illető szemébe néztem.
- Oh, szia Matt. Hát te?
- Erre sétáltam, és megláttalak. Gondoltam ideköszönök és megkérdezem, hogy vagy - mosolygott rám.
- Meg vagyok köszönöm szépen.
Sokáig beszélgettünk még az iskoláról, közben három utcát bejártunk. Jót tett egy kicsit kikapcsolni az agyam és nevetni. Az ajtóig kísért, majd még az utca végéről is visszaintegetett. Kedves fiú ez a Matt, gondoltam magamban. Zayn jutott eszembe, aki nagyon nagyon hiányzott nekem. Fel szerettem volna hívni, de nem lehetett, mert ki tudja mennyire ér rá. Gondoltam egyet és felhívtam Amandát, hogy menjünk be a városba. Azonnal belement és húsz percen belül a házunk előtt termett.

A város általában zajos és zsúfolt, de most a naplementét csodálhattuk meg. Az úton csak egy-két ember mászkált, nevetve mások csendben.
- Mit szólnál ha vennénk egy újságot? Olvasnék valamit.. Vagy szerencsejátékozzunk, na?
- Oké, nézd ott egy stand - egyezett bele Amanda és balra mutatott.
Odasétálva a kis újságos standhoz azonnal elkezdtük keresgélni a pletykaújságokat. Többet megnéztem, hogy mi a tartalmuk, de semmi nem fogott meg annyira. Egyszer csak megpillantottam egy cikket, amiben Harry szerepelt és arról szólt, hogy milyen vad buliba volt, ahol sok lánnyal látták. El akartam rejteni Amanda elől, mert reménykedtem benne, hogy csak pletyka, de a döbbent tekintetemre felfigyelt és kikapta a kezemből. Fürkészni kezdte, hogy min lepődhettem meg, és akkor a szája hatalmasra nyílt. A szeme könnybe lábadt és lerakta óvatosan az újságot, majd leült egy padra. Mellésétáltam és átöleltem. Ilyenkor a legjobb semmit sem mondani. De nem bírtam ki.
- Ne aggódj, beszélek Zaynnel, biztos, hogy csak pletyka, vagyis.. Nem történhetett semmi, hiszen veled van nem?
- Hagyd, ne beszélj Zaynnel. Ha igaz ez a dolog, akkor hatalmasat csalódtam Harryben, de azt akarom, hogy ő mondja az én szemembe, esetleg telefonon.